Ahogy az előző bejegyzésemben írtam, hosszú kihagyás után azért jelentkeztem újra, mert az elmúlt 2 évemet azzal töltöttem nagyrészt, hogy az atomjaira bomló kis életemet összeszedegessem és ennek az útnak a buktatóit/ tanulságait kezdem most megosztani, hátha ezzel tudok másoknak segíteni akik hasonló cipőben járnak.

Első helyen a "stabil érzelmi háttér" szerepelt a megoldandó feladatok listámon: nemcsak magam miatt, hanem a 2 gyerekemért is. Lehetnék levágott fülű Van Gogh vagy hotelszobát szétverő Ozzy Osbourne, ha csak a saját életemért felelnék; eléggé impulzív természetem van. Sőt, még lennének a "megőrülésnek" élvezhető pontjai is amikkel együtt tudnék élni, vodka-martini reggelire például :D. Ámde, vállaltam hogy világra hozok és felnevelek két babát, ami egyenértékű azzal a felelősséggel, hogy nem hullhatok szét, mert nekik is én biztosítom a normális növekedésükhöz szükséges lelki egyensúlyt (rosszabb napokon egy kis egyensúlytalanságot).

Ha visszanézek 2019-re, a kisebbik gyermekem születése után jött el az igazi mélypont nálam, akkor költöztem el páromtól a kicsikkel mikor a fiam még csak egy (!!!) hónapos volt. Komplett háztartás összepakol, kapu becsuk, szevasz, leléptem. Olyan szinten tűntek megoldhatatlannak a párommal mindennapos nézeteltéréseink, hogy már csak a menekülést éreztem egyedüli megoldásnak. Néhány hétre valóban nyugodtabb lettem, megszűnt az állandó lelki nyomás, lassan kezdte átvenni az addigi frusztráció és düh helyét egyfajta szomorúság, a gyászfolyamat részeként. Ehhez párosult a gyerekek felől érkező hiszti és elkeseredettség - főleg a kislányom oldaláról, aki, bár már 4,5 éves volt ekkor és érzékelte hogy mi- miért történik, nem tudta elfogadni hogy apa nincs velünk, külön élünk, hiába lett a "csonka" kis életünk sokkal csendesebb és békésebb, neki ez borzalmas veszteség volt.

Telt-múlt az idő, egyre gyakrabban kaptam magamat azon hogy gondolatban visszapörgettem az eseményeket, kérdések bukkantak fel a fejemben, mit lehetett vagy kellett volna másképpen csinálnom. A kicsik szemében is feltűnt egy furcsa kifejezés, amivel addig nem találkoztam: a félelem. Én voltam a gonosz anya, aki szétszakította a családunk életét, elvette tőlük apát, mindent felrúgott ami addig számukra az otthon biztonságát jelentette. Mindegy volt, mennyit foglalkoztam velük, hányszor próbáltam egy gyerek nyelvén elmondani mi volt a döntésem mozgatórugója, egyre sűrűbbé váltak kislányom részéről a sírós dühkitörések, csapkodások, amikkel szemben teljesen tehetetlennek éreztem magamat, minden önuralmam és az összes puszi meg ölelés is kevés volt ahhoz, hogy pótoljam az apja hiányát. Kezdtem belefásulni a mindennapos darálóba ezekkel a harcokkal körítve. Ha pedig láthatás volt (amiről szerencsére nagyon könnyen sikerült megegyeznünk), akkor a lányom szinte repült az apjához mintha én nem is léteznék, apa volt az isten, a sztár, a MINDEN, én pedig a sarokba lettem hajítva az összes erőfeszítésemmel együtt amikkel a sima, szürke kis hétköznapokat menedzselni próbáltam.

Egyre inkább kezdett rajtam eluralkodni a "semmire nem vagyok jó, senkinek nem kellek" érzés, borzasztóan letargikusak voltak az éjszakáim mikor alvás helyett folyamatosan agyaltam vagy sírtam. Nappal pedig, mint egy jó bohóc az előadás előtt: maszk fel, műmosoly kivillant, kezdődhet a show, minden csodás, megállok a lábamon egyedül is! Óriási szerencsémre nem voltam egyedül ezekkel a napi vívódásokkal: mint kiderült, az apjuk is őrlődött, részéről is volt igény a dolgok rendbetételére.

Első körben abban egyeztünk meg, hogy egymástól külön szakember segítségét vesszük igénybe, elkezdtünk pszichológushoz járni. Ez sokat segített abban, hogy a saját fejünkben lévő zűrzavart kibogozzuk, és a gyerekkori megmaradt traumáinkat feltárjuk. Nem volt egy fáklyásmenet, nem fogok hazudni. (Főleg ha még az anyagi vonzatát is hozzávesszük...) Kőkemény 1 év "lelki terápia" vezetett odáig, hogy végül a békés "fegyverletétel" után újra egymásra találjunk. Az mondjuk egy katartikus élmény volt, szó se róla, a gyerekek legnagyobb örömére és a környezetünk totális megdöbbenésére. Ott és akkor eldöntöttük, hogy nem foglalkozunk a hitetlenkedőkkel, kizárjuk a negatív kommenteket új-közös életünkből. (Ez később nagyon jó döntésnek bizonyult, és mindenkinek bátran tanácsolhatom: néha igenis parkolópályára kell állítani a károgókat, még ha a saját vérszerinti rokonainkról is van szó.)

Innen tornáztuk fel magunkat egy újabb párkapcsolati lépcsőfokra, ami az eddig legmagasabb szint mindkettőnk számára: a házasság. Az előzmények ismeretében volt, aki itt ki is lépett az életünkből mert nem bírta feldolgozni ezt a fordulatot kettőnkkel kapcsolatban, viszont mi vállt vállnak vetve ekkor már szilárdan elhatároztuk, hogy lesz, ami lesz, együtt maradunk családként. A kicsik közérzete lassanként kezdett helyreállni, ez minden nap adott egy kis megerősítést döntésem/ döntésünk helyességében.

Írnám, hogy "és boldogan éltünk, míg meg nem halunk", de mind tudjuk hogy az élet írja a legjobb forgatókönyveket amikben ritkán vezet egyenes út a boldogsághoz. De erről majd következő bejegyzésben; eddig jutottunk pszichológussal. Egész jó, nem?

(képek forrása: pinterest)