Az irodalomórák egyik mumusa a kötelező verselemzés (komolyan sosem értettem, miért kell elméleteket gyártani az okokról amiért egy mű keletkezett?) Mégis, József Attilának olyan sok könnyedén értelmezhető vagy inkább átélhető  verse van; talán azért mert mindet körbelengi egyfajta mélabú, amihez nem kell elemzés; érezhető ahogy átsüt a sorok közti réseken a búskomorság.

Mindig is őt tartottam legkedvesebb magyar költőmnek, főleg tragikus életútja ragadott magával. A toldott-foldott családi háttér, a penészes nélkülözés, szuicid hajlama és sorozatosan megszenvedett küzdelmei saját életével - mind csak az empátiámat nőttelte irányába. A krisztusi kort sem élte meg, oly fiatalon dobta el hátralévő éveit. Anyák napján 'Mama' című verse garantáltan könnyfakasztó, azt is mind tudjuk hogy az egyetem "fura ura" Holger Antal volt, és Balatonszárszó sem csak egy szimpla település a magyar tenger partján. Míg Adyt mindig is akaratos, konok és élvhajhász embernek tartottam életútja és művei alapján, József Attiláról egy kidobott, megvert kutya képe ugrott be elsőnek akárhányszor felbukkant irodalomórákon, pedig volt ő kommunista mozgalmi személy, durva hangvétellel Babitsot kritizáló sértett felnőtt és pszichoanalízisre járó nyughatatlan neurotikus is. 

Versei szerves részét teszik ki a magyar irodalmi tananyagnak, én most pár kevésbé ismert darabot válogattam össze. A 'Reménytelenül' az egyetlen ismertebb kakukktojás, de nem hagyhattam ki. Nem kell utálni a költészetet csak mert kötelező tanulni róla, ez a pár vers őszi aláfestés és tisztelgésem Attila előtt., valamint az október 10-i Olvasás Éjszakájára hangolódás a magam módján.

BOLYONGOK

Hol van az a kis ház, hol kevesen járnak?
És ahol szeretnek, és csak reám várnak,
És csak reám várnak.

Merrefelé menjek? Balra-e vagy jobbra?
Fönn csillagok vannak, fölnézek azokra,
Fénylő csillagokra.

Merre nincs csillagfény - arra fogok menni,
Ott fognak igazán engemet szeretni,
Igazán szeretni.

HANGYA

A bábok között elaludt a hangya.
Szél, a bábokat most el ne fúdd!
Különben jó az is.

Kis, fáradt fejét csillámokra hajtja
és alszik véle csöpp árnyéka is.

Egy szalmaszállal fölkelteni szépen!
De jobb, ha már indulunk haza,
erősen beborult - -

A bábok között elaludt egy hangya
és - hopp - egy csöpp már a kezemre hullt.

REMÉNYTELENÜL

Lassan, tünődve

Az ember végül homokos,
szomorú, vizes síkra ér,
szétnéz merengve és okos
fejével biccent, nem remél.

Én is így próbálok csalás
nélkül szétnézni könnyedén.
Ezüstös fejszesuhanás
játszik a nyárfa levelén.

A semmi ágán ül szivem,
kis teste hangtalan vacog,
köréje gyűlnek szeliden
s nézik, nézik a csillagok.

Vas-színű égboltban...

Vas-színű égboltban forog
a lakkos, hűvös dinamó.
Óh, zajtalan csillagzatok!
Szikrát vet fogam közt a szó - -

Bennem a mult hull, mint a kő
az űrön által hangtalan.
Elleng a néma, kék idő.
Kard éle csillan: a hajam - -

Bajszom mint telt hernyó terül
elillant ízű számra szét.
Fáj a szívem, a szó kihül.
Dehát kinek is szólanék - -

SOK GONDOM KÖZT

Sok gomdom közt veled vesződöm,
bóbiskós szántón mérgelődöm
s harmatos, dobogó dombokon
szememre húzom a kalapom.

Hosszúkat lépek s keserülvén
legelgető borjak közt ülvén
orrocskájuk is téged idéz
s rózsás csülkökkel szivembe lépsz.

Zsákom rádobom a bokorra,
bottal ütök a virágokra,
ordítok, ha szól a billegő,
a folyóig szenved a mező.

Ha kerülsz, ne kerülj el messze,
köténykéd lennék, ne tépj össze,
dalocskád lennék, ne hallgass el,
kenyérkéd leszek, ne taposs el.

CSEND

Riasztó, mint a fölmorajló tenger
És mint a végtelen hó épp olyan.
Álarca mélyén bús Halál rohan -
Jaj, üstökömbe kap s én gyáva Ember

Remegve ejtem lelkemet elébe.
A szívem hallgatom - kopog-e még?
És megunom ez egyhangú zenét,
Pedig de jó, ha ver és nincsen vége.

Úgy érzem, mintha ingoványon járnék
És jaj süpped alattam a talaj,
De bennem még ellentállás szaval,

De fülemet betömte. - Ó, mi vár még
Reám, ki immár néma, hangtalan.
- Fejem lehajtva megadom magam.